Hol is kezdjem….2005. augusztus 2. – eddigi rövidke életem legszebb napja! És hogy miért is ez a merész kijelentés? Mert valóra vált egy álmom: találkozhattam Lauri Ylönennel!!

Azt hiszem, az elejétől kezdem: fél 10. (plusz néhány perc késés)- TalálkoztamAnitával, akivel eddig kétszer találkoztam: egy fórumról ismerem. Ugyanezen a fórumon ismertem meg Andit is, akivel ezen a napon találkoztam először…hozta az unokatesóját, Encit is! Elhatároztuk, elmegyünk a TV2 stúdiójához, mert egy reklámban bennevolt, hogy olyannyira szeretett énekesünkkel interjú lesz a TV2 egyik műsorában, a Bennfentesben. Hát nyakunkba vettük a várost, és hamarosan már a stúdió előtt álltunk. Álltunk. És csak álltunk! Nem mertünk bemenni, eléggé gyanúsnak tűnhettünk, már attól féltünk, a végén kihívják a rendőrséget, hogy mi bombát akarunk robbantani…hát jobbnak láttuk, ha bemegyünk. Még ott is azon veszekedtünk, ki menjen oda a recepcióhoz.. és én halált megvető bátorsággal vállaltam el végül a feladatot! Meglepődve figyelmet, hogy az ott dolgozó alkalmazottaknak halvány lila gőzük se volt arról, mi is ez a műsor, végül megadták az Aktív számát. Mi illedelmesen megköszöntük, majd kint felhívtuk a kapott számot, ahol a alábbiakat mondták: „Nem tudok, és nem is akarok információt adni, meg kell nézni a műsort, és utána lehet érdeklődni!” Kissé dühbe gurultunk a flegma beszédre. Újra felszálltunk egy buszra, és ismét a Blaha Lujza téren kötöttünk ki, ahol a gyorsétteremnél csatlakozott hozzánk egyik legjobb barátnőm, Juli, aki szintén a banda hatalmas rajongója. Miután megtömtük a bendőnket, úgy döntöttünk, elmegyünk a Juventus rádió épületéhez, mivel Laurit meghívták az egyik adásba. Arra számítottunk, hogy gyorsan megkeressük az épületet, majd hazasietünk csetelni, mivel ot is Laurival lehetett beszélgetni. Már a körutat -amin a rádióállomás van-  is nehezen találtuk meg, de ott aztán végképp elveszettel voltunk, először rossz irányba indultunk el, majd továbbmentünk jócskán, végül egy járókelő felvilágosítása után megtaláltuk a kissé eldugott épületet. Bementünk hát, felmentünk egy lépcsőn, majd megálltunk a stúdió előtt. Kijött egy nagyon segítőkész fiatalember, és megkérdezte, segíthet-e valamiben. Ismét én voltam a szószóló, és megkérdeztem, hogy a The Rasmus énekesével készített interjút előre felvették-e, vagy élő adás lesz? Ő visszakérdezett, hogy: „Minek az énekese?” Majd bement a stúdióba, visszajöttél, és hatalmas örömünkre elmondta, élő adás lesz! Megkérdeztem, hogy esetleg kapcsolatba tudunk-e lépni az énekessel, és ő azt mondta, hogy azon a lépcsőn fog feljönni, ahol mi állunk.

Ezek után az órára néztünk, és megállapítottuk, hogy semmi értelme már hazamenni, de Anitának muszáj volt, így kis időre különváltak útjaink. Mi négyen elmentünk Enciékhez. Utána a villamos megállójában újból találkoztunk Anitával, és megcéloztuk újra az épületet. A lépcsőfordulóban leültünk a kihelyezett kanapéra meg a fotelekbe – vagyis kényelembe helyeztük magunkat. Mindenfélével próbáltuk elütni az időt…őszintén megvallva nem is tudom, mennyit vártunk, talán úgy negyed órát. Minden ajtócsapásra kinéztünk az ablakon. Majd egyszercsak megláttam, ahogy felénk közeledik a lépcsőn, de mi ülve maradtunk, mozdulni sem bírtunk! Majd én kisvártatva felálltam, és elindultam az irányába. Mikor felért a lépcsőn, illedelmes köszönt nekünk: „Hi ladies!” A többiek is felálltak, és azonnal megrohamoztuk autogrammért, amit Ő hősiesen állt.Én odaadtam a Neki szánt ajándékomat: egy plüss Mikulást, amihez egy levelet kötöttem. Ő erre egy huncut mosoly kíséretével ezt mondta: „It’s good, Santa Clause int he middle of the summer!” (Ez magyarul ennyi tesz: Jó, Mikulás a nyár közepén!)  Andi odanyújtotta Neki az alkoholos filcét, azzal akart autogrammot kérni ám Lauri csak csodálkozva nézett…nem tudta, hogy kell levenni a kupakját!:) Megkérdeztem Tőle, csinálhatnánk-e közös fotókat, mire ő kérően az egyik „kísérőjére” nézett, és megkérdezte, van-e idő rá. Az ember azt mondta, inkább az interjú után…visszaültünk. Anita felkészült: hozott magával egy kisrádiót, így azon hallgathattuk az igen rövidke interjút. Vége volt..és csak vártunk. Majd újból megjelent! Én még kértem egy aláírást, majd a lapot megfordítottam, és mégegyet nézett, kérdezte, hogy „Mégegyet?”, és én mondtam, hogy barátnőmnek szeretném vinni. Azután aláírta Andi pénztárcáját, és jöhettek a képek! De nem cska mi fotóztunk, ott volt még egy középkorú hölgy is, meg mint később kiderült, még egy lány a fórumról, de nem ismertük fel! És őszintén megvallva én nem is nagyon emlékszem rá: túlságosan ios egy emberre koncentráltam!:) én voltam az első, aki melléállt egy közös fotó erejéig. Boldog voltam, hogy egy fotón szerepelhetek vele, de ami utána következett, még boldogabbá tett: mikor melléálltam. Ő átkarolta a vállamat, magához húzott, az arcát hozzám nyomta! Ezen nagyon meglepődtem, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen közel kerülök hozzá! Szinte éreztem a szívdobogást, a mennyei illatáról már nem is beszélve! Végig fényképezkedett mindenkivel, de én csak bódultan álltam. Majd vége lett az álomnak, mennie kellett. Még csináltunk néhány utolsó képet az ablakból, majd elhagytuk az épületet. Kint 4 lelkes rajongó volt, oadmentünk hozzájuk. Huszonévesek voltak, de olyan boldogak voltak, mint mi! Velük beszélgettünk,t cseréltünk ,és elindultunk haza. Én még a helyszínen sikítottam egyet, majd az aluljáróban is! Nem érdekelt, ki mit gondol. A villamosnál Andinak és Encinek a másik irányba kellett mennie, így búcsút vettünk egymástól. Még út közben felhívtam 2 barátnőmet, ám Ők nem vették fel. De a villamoson eszembe jutott a legmegfelelőbb ember, akivel beszélhetek: Birgi, akit szintén a fórumról ismerek, Ő az, akinek az autogrammot kértem. Választásom tökéletesnek bizonyult, mert Ő is olyan lelkes volt szinte, mint én. A Stadionoknál elváltak útjaink, és én egyedül indultam haza, teljesen kiszáradtam. Brigi újból felhívott, én meg nagy hévvel meséltem a történteket, a buszon körülöttem mindeki hülyének nézett, mert szinte ordítottam! Miután letettem, a mögöttem ülő lány ezt mondta: „Na, végre, fél óra után…” De nem érdekelt, nem érdekelt senki és semmi! Útközben még beszéltem egy barátnőmmel, aki visszahívott. Az utcán megpillantottam anyukámat, akihez szökdécselve mentem oda, meg is kérdezte, hogy „Úristen, mi van?” Erre válaszoltam: „Találkoztam VELE!”…még a nevét se kellett kimondanom, rögtön tudta, kire gondolok. Otthon egy újabb fórumos lány (akivel ezelőtt nem túl sokat beszéltem, de jóban voltunk) szintén felhívott, negyed órát beszéltünk, a szüleim körbeültek: ez egy exclusive előadás volt. Vele is nagyszerű volt beszélni, hiszen igazán ezt talán csak egy rajongó tudja átérezni. Bár ez nem igaz: igazán ezt csak az tudja átérezni, aki ott volt. Az este folyamán még sok-sok embernek elmeséltem, és szinte repkedtem a boldogságtól. Nem akartam, hogy vége legyen a napnak!! Még este kaptam képeket, egy olyat is, amin együtt voltunk rajta Laurival, ugyanis Fannka (a fórumos lány, akiről nem tudtuk, hogy ott van) lefényképezett Vele: azt mondta, valahogy megérezte, hogy én is fórumos vagyok!

Éjjel persze, még 3 órakor is az ágyamban ültem: már feküdni se bírtam. Csak egy valakin járt az eszem. És hiába tudom, már nem is emlékszik rám, a lényeg, hogy én ezt sose fogom elfelejteni, mert ez egy életre szóló élmény volt! És ha majd egyszer el is felejtem ezt a napot, akkoris megérte: hiszen a zenén, az együttesen keresztül talán életre szóló barátságokat kötöttünk, és ez az, amiért a leghálásabb vagyok! KÖSZÖNÖM NEKTEK!

Andi