9.

Natasa biztos volt abban, hogy sikerrel járt, bár az kicsit fájt neki, hogy Lauri szeme láttára történt mind ez… De mégsem látta az alagút végét, a sugárzó fényt. Úgy érezte mintha egy távol eső vidéken egy kényelmes ágyban aludna. Egy csodálatos helyen volt a kedvenc testvérével. Szorosan hozzábujt, ne akarta elveszíteni a nővérét újra. A lány, nővére szemébe nézett és arra gondolt vajon tényleg halott-e. De ő hirtelen eleresztette és lassan eltávolodva köddé vált. A csodálatos hely helyébe sötétség vonult. Szemét nem bírta fölemelni, de hallotta, hogy felette beszélnek érthetetlen nyelven. Az egyik hang, ismerős volt neki, de a másikat sohasem hallotta. Tudta, hogy róla beszélnek, mert neve többször is elhangzott. Most már tudta, hogy nagyon is él. Egyfelől elkeseredett volt, hogy nem sikerült, de másfelől örült, mert kitudja milyen hatással lett, volna Laurira.

Próbálta kezeit és lábait mozgatni, hogy ténylegesen bebizonyítsa magának, hogy él, de érezte, hogy ereje akkor a vérrel együtt tényleg elfolyt.

A hangok kezdtek megszűnni, és úgy érezte, hogy zuhan a semmibe…

Később halvány fény szűrődött keresztül lezárt szemhéján, de most nem hallott beszédet, csak sípolást rendszerezett időközönként. Lassan mintha pár száz kilót emelne fel, kinyitotta szemét. A szoba hófehér volt… lassan rájött, hogy egy kórházban van. Körülnézett, de nem látott mindent tisztán. Mellette volt egy ágy. Csak annyit tudott megállapítani, hogy alszik benne valaki, majd karjaira nézett: be voltak kötözve.

Meg próbálta felemelni, de alig érzett magában erőt, ezért a keze visszaesett a takaróra. Újra megpróbálta, most már sikerrel… Megdörzsölte szemeit, hogy élesebben lásson, majd tényleg tisztulni kezdett előtte minden.

Most újra a szomszédos ágyra nézett, és felismerte az ott alvó személyt, Lauri volt az. Arcán látni lehetett, hogy nagyon kimerült.

A lánynak bűntudata volt: nem akarta Laurit belekeverni a dolgaiba. Mikor megismerte őt a reptéren, egy nagyon jókedvű srácot látott, de amióta ismeri őt Lau, azóta már korán sem nevet olyan jókat, mint a reptéren.

Natasa érezte, hogy újra elnyomja az álom. Még egyszer rápillantott a fiúra, aki épp ébredezett. Tekintetük csak egy pillanatra találkozott, majd ő lassan lehunyta szemét, és elnyomta az álom.

A srác érezte, hogy alig áll a lábán a fáradtságtól, de mégis felkelt. Nem tudta, hogy álmodta-e, vagy tényleg kinyitotta-e szemét… Már a 6. napja eszméletlen. Nem tudta mit fog reagálni arra a tényre, hogy él… de akkor nem tehetett mást.

Felkelt, felvette ingét, melyet Aki hozott neki és a nadrágot. Megnézte a mobilját, szülei hívták kétszer is, d le volt némítva, ő meg nem is foglalkozott vele.

Még egyszer a lányra nézett, majd kiment telefonálni. Amióta itt van Natasa, nem tágított mellőle, így szüleivel sem beszélt, bár Aki mondta, hogy elmagyarázták nekik, mi történt.

Teljesen kiment a fejéből, hogy Hanna aznap érkezik meg. Telefonált Akinak, hogy hozza el nővérét, és szülei lelkére kötötte, hogy ne szóljanak neki a történtekről. Megígérte, hogy amint tud, hazamegy, de most nem mehet el.

Visszament a kórterembe, majd leült a lány ágyával szembeni fotelbe és várt. Nagyon fáradt volt, mivel az utóbbi napokban 3-4 órákat aludt. Ezért akármennyire is ébren akart maradni, pár óra múlva elnyomta az álom…

Pár óra múlva arra ébredt, hogy ébresztgetik. Aki volt az aki  halkan szólongatta. Lauri hirtelen az ágyra nézett, de Natasa még mindig eszméletlen volt.

-Még mindig nem ébredt fel.- suttogta barátja.

-Mi a baj? Történt valami?- kérdezte álmos hangon.

-Hanna mindent tud.- mondta Aki. Lau erre már felébredt és kérdőn nézett rá, és ő folytatta.- Meghallotta amint a szüleid, azt beszélik, hogy kórházban vagy. Ő meg azt hitte, hogy történt veled valami… El kellett mondanom.

-Jól van, most már mindegy. Ő most hol van?- kérdezte, és újra a lányra pillantott.

-Otthon… Arra vár, hogy hazamenj.

-Én nem megyek innen sehová… bármikor felébredhet. Már közel egy hete alszik.

-Teljesen kimerültél. Aludnod kéne.- aggódott barátja.

-Amint látod, épp azt csináltam.- válaszolta mosolyogva Lauri.

-Itt maradok, és szólok, hogyha felébredt…

-Nem. Aki, ennek semmi értelme, mert úgy sem megyek el. Hanna biztosan megérti.

-Akkor legalább pihenjél.

-Mond meg, léci a nővéremnek, hogy amint tudok, hazamegyek.- mondta halkan.

-Rendben.- majd Aki köszönt és elment.

Lauri érezte, hogy megint elnyomja az álom, de mivel a fotel melyben ült eléggé kényelmetlen , ha az ember aludni akar benne, ezért végignyúlt az ágyon és pár perc múlva aludt is.

Natasa kezdett ébredezni… most már elég erősnek érezte magát, hogy felüljön az ágyban. A srácra nézett. Fogalma sem volt, hogy mennyit aludt, de most nem érezte magát álmosnak. Csak a fiút nézte. Nem tufta mit mondjon neki, ha felébred. Szemére hányja, hogy nem hagyta meghalni, vagy meg se említse. Tudta, hogy ez mindenképp szóba kerül majd, de képtelen volt eldönteni, hogy mit tegyen. Mégiscsak a kedvenc énekeséről van szó…

Már bánta, hogy eljött Helsinkibe. Ha nem jön el, akkor Lauri még mindig olyan gondtalan és életvidám lenne, mint amikor a reptéren meglátta… ő meg már rég nem lenne az élők sorában, bár a koncertet biztosan bánná, hogy kihagyta.

Az ajtó halkan nyílt, és belépett rajta az orvos. Fiatal, arányos testalkatú, fekete hajú nő. Mikor meglátja Natasát, elmosolyodott, és szólni akart, de a lány leintette, és az alvó srácra mutatott. A doktornő megértette, ezért halkan becsukta az ajtót, majd odament mellé, és leüt az ágya szélére.

-Hogy van?- kérdezte halkan.

-Ahhoz képest, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg… nem fáj semmim.

-És lelkileg?- kérdezte tovább. Látta, hogy nem nagyon figyel rá, csak a fiút bámulta.- Nagyon kétségbeesett volt amikor behozta. A szíved mát alig vert… alig volt benned vér… Nagyon jó húzás volt a véralvadásgátló. Honnan szedted? Azt nem kapsz minden sarki gyógyszertárban.

Natasa most a nőre nézett.

-Otthon anyámnak írták fel. Onnan van… Ő miért van itt? Csak nem…?- kérdezte, de hangja elcsuklott.

-Nem, nincs neki semmi baja, bár eléggé kimerült. Az utóbbi napokban nemigen aludt miattad… Nagyon aggódott érted.

-Nem is ismer.- mondta a lány, s egy könnycsepp folyt végig arcán.- Én őt nem akartam belekeverni. Nem akartam őt bántani, és terhelni a gondjaimmal.

-Úgy látszik, mégiscsak ismer valamennyire, ha ennyire félt. Itt virrasztott át éjszakákat az ágyad mellett arra várva, hogy felébredj. Miattad le is betegedett… elég csúnyán köhögött, amikor behozott, hiszen csak egy takaró volt rajta, mivel az ingjével próbálta elállítani a vérzést. Most már sokkal jobban van, de nem tágított az ágyad mellől egész héten…

Erre már ő is felkapta a fejét.

-Egész héten?- lepődött meg.

-Már egy hete eszméletlen voltál… ő végigvirrasztotta az éjszakákat érted. Adj egy esélyt az életnek… legalább miatta.- mondta, majd kiment a szobából.

Natasa most már végleg nem tudta mit tegyen… Lassan eleredtek könnyei. Fájt neki, hogy ennyi mindet okozott neki.

Végül sikerült valamennyire lenyugodnia… szerette volna mindazt visszafizetni, amit Lauri tett érte, még ha nem is kérte. Jó kedvre deríteni. Elfelejteni mindazt a fájdalmat, ami belül marcangolta lelkét… boldogságot tettetni.

Felült az ágyba újra, térdeit átkarolva bámult a semmibe, majd hangosan, szívszaggatóan zokogni kezdett. Fejét térdére hajtotta és zokogott… Nem bírt nem sírni. Két tűz közé került: nem bírta elviselni ezt a terhet és most, hogy Lau is a képbe jött, nem kísértheti meg a sorsot.

Nem tudott mit tenni, csak zokogni… nem látott ebből kutat.

Érezte, hogy valaki leül mellé és megérinti vállát. Lauri volt az. Natasa ránézett könnyes szemeivel, melyből a fájdalom mellett már a kétségbeesés is látszott, és még jobban sírni kezdett.

A srác nem értette a lány viselkedését, de azt tudta, hogyha nem segít neki, akkor a lány összeroppan. Szeretett volna segíteni neki, de nem tudta, hogyan. Nem tudta mi bántja, és így reménytelennek érezte a dolgot.

Natasa újra ránézett. A fiú szemébe… Most már kicsit lenyugodott. Tudta, hogy benne megbízhat. Bár nem ismerte mégis barátjának érezte.

-Segíts.- kérte elhaló hangon.- Ha már egyszer nem hagytál meghalni. Kérlek. Most csak te vagy nekem. Egyedül rád számíthatok. Tudom, hogy hülyén hangzik, hisz nem is ismersz… Ott a tengerparton segíteni akartál, de én akkor elutasítottan. Most én kérlek… és meg fogom érteni, ha elutasítod…- folytatni már nem tudta, hangja elcsuklott.

-Segítek. Mindenben.- mondta Lau, majd magához ölelte a zokogó lányt. Ő a lelke mélyén boldog volt, hogy a lány erre kérte.