Hamar megérkezett a kiválasztott hotelbe, mely nem volt ötcsillagos, de tökéletesen kiszolgálta igényeit.

A recepcióstól megkapta a szobakulcsot, majd felment a szobába, mely a 12. emeleten volt. A szobát korlátlan időre vette ki, mivel a jeggyel bármikor visszautazhatott, nem volt időponthoz kötve. A liftbe felfelé megint eszébe jutott az a vicces fiú a reptéren és akarva, akaratlanul elmosolyodott…

A szobába érve, rögtön a kilátás fogadta… Gyönyörű befagyott és fehér hóval lepett tengerpart. Letette a bőröndjeit és az ablakhoz ment, mely csodálatos kilátást nyújtott.

Nézte a hópelyheket melyen meg-megcsillant a nap sugara. Az ábrándozásból egy telefon zökkentette ki.

-Halló?- kérdi kicsit fásult hangon.

-Elnézést, hogy zavarom Ms.  Kovács, de szeretném tudni, hogy hol óhajt vacsorázni?

-Kérem, hozzák fel. Csak egy kisebb adag salátát és egy üveg vörösbort kérek.- felelte miközben a hulló pelyheket bámulta.

-Rendben miss, azonnal ott lesz.- hangzott az udvarias válasz majd Natasa letette.

Az ajtóra kitette a „Ne zavarjanak!” táblát, majd elment zuhanyozni. Már nagyon ráfért a fürdő. Ilyenkor úgy érzi, hogy ujjá születik.

Mikor befejezte a zuhanyozást, megmosakodott, majd megállt a tükör előtt.

Látta, hogy minden porcikájából sugárzik a fájdalom, mely oly sok éve marcalgolja.

Natasa nem volt csúnya lány… Sőt, igencsak szép volt. Arányos testalkatú lány, enyhe napbarnított bőrrel, mely nagyon jól illett a vállára omló sötétvörös hajához, melyben egy-egy fekete melírcsík is volt. Egyenes arcvonalú lányigéző királyzöld szemekkel, mely régen a boldogságtól, mára mártsak a könnyektől csillogott.

Megtette az a három év a hatását. Már ő maga sem tudta miért él még mindig. A tény , hogy az óta nem veszekednek annyit az anyjával a kísérlet óta , de így nem lett több értelme az életének. Nem volt célja. Semmi sem kötötte az élethez… vagy talán a mégis akad egy bástya, ami még áll: The Rasmus.

Nagyon szerette a fiúkat, a stílusukat és a zenéjüket. Talán ők tartották benne az életet, bár nem is tudtak róla.

Ő nem olyan fanatikus rajongó volt, mint a többi: nem volt beléjük szerelmes, nem istenítette őket. Ők csak meg vannak áldva tehetséggel. Négy jóképű srác, akik nem nagyképűek, nem hivalkodóak, de elérhetetlenek. Csak teszik amit kell, amihez értenek: zenélnek.

Natasa összerezzent a telefon csörgésére. Nem akart most senkivel sem beszélni

, megvárta, míg felveszi az üzenetrögzítő.

-Szia Nati, itt anya… Kérlek, vedd fel…

Natasa erre már felkapta a fejét és figyelni kezdett, de nem vette fel a telefont.

-… Kérlek, ha ott vagy vedd fel. -folytatta elcsukló hangon-, na mindegy. Remélem, jól érzed magad, és mindened megvan. Nem azért hívtalak, hogy megint veszekedjünk. Beszélni akartam veled, mint a lányommal… Végül is az vagy…- most már nem bírta tovább… sírt, de próbálta leküzdeni kevés sikerrel.- Szóval… Tudom, hogy csak most mentél, de szeretném tudni, hogy mikorra várhatlak… hiányzol… nem csak nekem, az apádnak is. Nem akarom mondani, hogy meddig maradj, ez a te időd… na mindegy. Jó éjszakát.- mondta fásult hangon majd letette.

Natasára nem voltak különösebb hatással a szavak. Szinte leperegtek róla.

Megvacsorázott majd kiült a hóesésbe az üveg borral, és egy pohárral. Nem fújt a szél, így gyönyörű volt a kivilágított város hóesés közben. Elmélkedett a múlton és jövőn, a jelent már megtervezte…