A szoba sötét volt. A redőny leengedve a sötétítőfüggöny szintén. Délelőtt volt, a hó nagyban esett. Már jól bent volt a télbe, bár még messe voltak az ünnepek.

A lány az ágyon ült, térdeit átkarolva, és nézett a semmibe. Nem sírt, bár szemeiből mérhetetlen szomorúság sugárzott. Már régóta rágta valami belülről… valami, ami nem engedte el.

Nem volt szerelmes, nem volt gondja a tanulással sem. Nagyon jó tanuló volt egészen három évvel ezelöttig.

A szüleivel –főleg az anyjával- nagyon megromlott a viszonya. A folytonos veszekedések és harcok anya és lánya, teljesen felőrölte erejét. Már nem tudott mit tenni. Akármit tett semmi sem volt jó. Mindenben talált hibát, mindent kifogásolt. Ebbe már teljesen belefáradt. A végén már végleg elhagyta önmagát. Az akkori életvággyal teli lányból, mára csak egy kétségbeesetten kiutat kereső, szomorú lány lett. A kiutat pár hónappal ezelőtt meg is találta, bár ezzel a módszerrel még legjobb barátnője se értett egyet: öngyilkosság.

Csak nézett a semmibe és töprengett: vajon helyes-e ez az út. Megpróbálja-e még egyszer?

Újra elmerült a fájdalmas emlékekbe… a múltba, mely nem kecsegtetetett sok jóval a jövőre nézve. A folytonos harcokra, a véget nem érő veszekedések sorozatára…

Most már nem bírta tovább. A könnyei melyek záporesőkén indultak meg, végigfolytak arcán, ezzel még kétségbeesettebb arcok kölcsönözve a lánynak. A könnyek között csak ennyit suttogott elhaló hangon maga elé:

-Igen.

Gondolatmenetét egy csengetés zavarta meg. Hallotta a látogató hangját,… Claire volt az, a legjobb barátnője. Ő még most se hagyta el, a gondok forgatagába se, mint azt a többi osztálytára tette. A főiskolán mindenki úgy tudta, hogy pár hónappal ezelőtt autóbalesete volt, csak Claire tudta az igazságot,: öngyilkosságot kísérelt meg.

Konyhakéssel hasba szúrta magát, és ha pár centivel arrébb szúr, akkor sikerrel is járhatott volna. De így a gyors műtétnek köszönhetően sikertelen volt az első próbálkozása.

Claire tudta, hogy itt korán sincs vége. Ismerte barátnőjét, hogy tudja: megteszi újra.

Natasa hallott beszédfoszlányokat, de különösebben nem figyelt rá. Csak azon gondolattal játszott: vajon miként próbálhatná meg újra?

Azt akarta, hogy ezúttal sikerrel járjon. Ne lépjen közbe senki és semmi. Annyira el volt mélyülve gondolataiba, hogy nem vette észre, hogy barátnője az ajtóban áll,, csak amikor kopogott a nyitott ajtón.

-Bejöhetek?- kérdezte halkan, mintha nem akarná megtörni azt a csendet, ami fogadta.

-Persze, gyere csak.- felelte élénk hangon, és igyekezte letörölni könnyei nyomait.

-Hogy vagy? Én úgy tudtam, még bent tartanak.- terelte a szót világi dolgokra.

-Pedig már tegnap hazaengedtek.- és mosolyt erőltetett arcára.- Na és mi járatba? Csak nem a házit hoztad? Még hosszú ideig nem megyek suliba.- kérdezte erőltetett hangon.

 -Nem, nem a leckét hoztam. Csak ezt.- mondta széles mosollyal, majd egy kisebb csomagot adott át.

-Születésnapom van?- kérdezte meglepetten.

-Csak akkor kaphatsz ajándékot?- kérdezett rejtelmes mosollyal.

-Mégis mi ez?- bontotta ki kíváncsian. Egy CD volt benne meg egy repülőjegy Helsinki-be. Natasa nem értette a dolgot. Értetlenkedve nézett barátnőjére.

-Nézd meg a CD-t.

A lány közelebbről is szemügyre vette a hordozóeszközt. Eredeti audiócédé volt, a a borítóján egy lepke volt. Az album címe: Hide from the sun. Ez a legfrissebb albumuk a The Rasmus-nak, és mivel Natasa rajongott értük Claire-nek sikerült az, ami másnak nem az utóbbi 10 évbe: boldoggá tette.

-Nyisd ki a tokot.- bíztatta, tovább a lány Natasát.

Ő kicsit kétkedve, mégis boldogan nézett rá, majd kinyitotta.  A tokból egy koncertjegy hullott ki, mely a jövő heti Rasmus -koncertre szólt.

Natasa nem szólt semmit, csak barátnője nyakába ugrott és zokogott… Erre nem számított.

-Erre… Ekkora ajándékra nem számítottam. Köszönöm.- zokogta. Fájt neki, hogy itt kell, hagynia barátnőjét… a terv már készen állt és ennek végrehajtásába még a barátságuk sem állíthatta meg.

-Ugye nem próbálod meg újra?- kérdezte Claire és mélyen a szemébe nézett.

- Szóval csak ezért hoztad?- kérdezett vissza fájdalmas hangon.

- Tudod jól, hogy nem. Kérlek, ne tedd meg újra. Most már minden le fog csillapodni. Minden meg fog változni mire visszajössz.- mondta elcsukló hangon. A torkát már a sírás szorongatta.

-Te vagy a legjobb és egyben egyetlen barátnőm. Neked sohasem hazudtam, és most sem fogok… ma, most elhatároztam, hogy újra megteszem. Szeretlek, te vagy az egyetlen, aki megért és segítesz átvészelni a hullámvölgyeket. Nem akarok neked több fájdalmat okozni, ezért megígérem, hogy nem úgy indulok Helsinkibe, hogy utoljára látlak. Reménnyel nézek a jövő felé. Csak ennyit ígérhetek. Nem akarlak illúziókba ringatni, de kétségek között se hagyni.

-Nekem már ennyi is elég. Köszönöm. Helsinkibe szellőztesd ki a fejed, és gondold át a dolgaid. Szeretnék menni veled, de ez már a te harcod, ami egyedül kell megvívnod… remélem sikerrel. Eddig támogattalak, de tovább egyedül kell menned.

- Köszönöm. -mondta könnyek között, majd még szorosabban átölelték egymást.